Széttépve
sápadt a lány ajka, hófehér szép arca, fájó könnye patakzik, halk sóhaja visszhangzik.
visszhangzik az ürességben, elveszik a sötétségben. gazdájától elszakad-- most már ő is magadra hagy!
két szemével körbenéz, hatalmas térben elenyész. elenyész a pici lányka, egyedül van, nincsen társa.
körbenéz, de nem lát semmit, behunyja hát szép szemeit; de vágásai ordítanak, sötét szemeket vonzanak.
elfordítaná fejét, nem szívesen látná sebét, de tovább kínozza magát-- mégis nézi vérző karját.
fehér bőrén vörös csíkok, s előtörnek a régi kínok. a vér feltépi sebeit, ellepi gyenge kezeit.
zúg fejében a szó: miért? nem akarja látni a vért. nem akar már emlékezni. nem akar többé szenvedni.
testét elönti a hideg, magányos kislány didereg; lelke vihara elcsitul, szíve kérdése elnémul...
sápadt a lány ajka, hófehér szép arca, fájó könnye már elapad, halk sóhaja is elhallgat. örökre. |