Én elhiszem, hogy engem legszívesebben karanténba zárnál
De nem hiszem azt, hogy velem vagy nélkülem nyugalmat találnál
Mer' aki gondolkodik, az létezik
Akkor is küzd, ha éhezik
Ha széttöri rácsát, az hangosabb lesz a vártnál
Én elhiszem azt, hogy önmagad helyett engem tartasz betegnek
De nem hiszem, hogy a világ gondjai éppen tőlem erednek
Még most is égnek a máglyák
De hiába őrzöd a lángját
Nézz rám, ilyen egy XXI. századi eretnek
Ha tiltják: megteszem
Tanítják: nem hiszem
Nem adják: elveszem
Mert csak úgy élvezem

Ahogy én akarom
Én elhiszem, hogy ez a zene az egyetlen egy, ami innen elrepít
És nem hiszem, hogy jöhetne bármi más, ami engem felszabadít
Az ereimben árad szét
Mint szelíd folyó, olyan szép
De ha elszabadul, minden gátat átszakít

 Széttépve

sápadt a lány ajka,
hófehér szép arca,
fájó könnye patakzik,
halk sóhaja visszhangzik.

visszhangzik az ürességben,
elveszik a sötétségben.
gazdájától elszakad--
most már ő is magadra hagy!

két szemével körbenéz,
hatalmas térben elenyész.
elenyész a pici lányka,
egyedül van, nincsen társa.

körbenéz, de nem lát semmit,
behunyja hát szép szemeit;
de vágásai ordítanak,
sötét szemeket vonzanak.

elfordítaná fejét,
nem szívesen látná sebét,
de tovább kínozza magát--
mégis nézi vérző karját.

fehér bőrén vörös csíkok,
s előtörnek a régi kínok.
a vér feltépi sebeit,
ellepi gyenge kezeit.

zúg fejében a szó: miért?
nem akarja látni a vért.
nem akar már emlékezni.
nem akar többé szenvedni.

testét elönti a hideg,
magányos kislány didereg;
lelke vihara elcsitul,
szíve kérdése elnémul...

sápadt a lány ajka,
hófehér szép arca,
fájó könnye már elapad,
halk sóhaja is elhallgat.
örökre.